Leszögezem, mi olyan elváltak vagyunk, akik szerető és felelősségteljes kapcsolatban közösen nevelik a gyereküket. Van, aki ebben elvarratlan szálat lát, és az értékrendjébe ez nem elfogadható, de mi ezt így látjuk helyes magatartásnak a gyermekünk érdekében.

Tapasztaljuk, ez a hozzáállás gyakran megtévesztő, kívülállók sokszor nem feltételezik, hogy elváltak vagyunk, mert csak azt látják, hogy összhangban és egyetértésben vagyunk mindig jelen. Csodálkoznak, amikor kiderül már nem vagyunk házasok, mert hármasban teljesen jó kis családnak tűnünk. 

Sokan tévesen úgy gondolják, elváltan könnyebb a helyzet, hiszen a két fél már nem marja egymást, és már csak a gyerek az összetartó kötelék. Nekik szoktam elmondani, hogy a "csak", az eleve a minden. És tévedés azt gondolni, hogy ez könnyű! Mert iszonyú sok az az energia amit abba fektettünk bele, hogy a gyermekünket a lehető legkevesebb fájdalom érje ebben a külön felállásban. Mert a külön éléssel ez jóval több erőfeszítést, kompromisszumot, odafigyelést és szeretetet igényel mindkét féltől, hiszen a különt kell folyton összehozni. Simán taníthatnánk a logisztikát, a tárgyalástechnikát és a manőverezést. Mi több állítom, amennyi plusz energiába ez kerül, hogy normálisak tudjunk maradni egymással, az jóval több, mint amennyivel egy házasságot meg lehetne menteni.

Kulcskérdés volt már a kezdeteknél, hogy a volt férjemnek legyen e kulcsa hozzánk. Praktikusság kedvéért igennel szavaztam. Hiszen előfordul, hogy délután ő hozza el a gyereket, mert én úgy dolgozom, és ésszerűbb hozzánk hazahoznia, mint magához elvinnie arra az egy-két órára. Esetleg a beteg gyerekről felváltva gondoskodunk, és ugye egy beteg gyereket nem rángathatunk egyik lakásból a másikba csak azért, mert külön élünk. 

Eleinte voltak fennakadások, amikor például kopogás/csöngetés nélkül nyílt az ajtó, és úgy lépett be a volt férjem, mint aki hazajött, vagy arra értem haza, hogy nálunk van, mert útba estünk neki, és gondolta segít nekem és kiporszívózik. Félmeztelenül. Melege volt, na, a negyven fokban. Gyakran elő fordul az is, hogy mindketten automatikusan megvesszük, ami hiányzik. Olyankor roskadozik a gyümölcstál a banántól, és félévig nincs gond mosogatószerre vagy papírzsebkendőre.

De emellett nálunk egyértelmű, hogy a szülői értekezletre együtt megyünk s azalatt az egyik nagymama van a gyerekkel, az is ésszerű, hogy együtt döntünk a kisfiúnkat érintő kérdésekben, mint ahogy az is, hogy nem cipelhetem a több kilónyi bevásárlást, csak azért, mert elváltunk, vagy nem nekem kell egyedül beszereznem az ajándékokat karácsonyra, továbbá, hogy vannak programok amiket a gyerek jobban élvez hármasban, mintha csak egyikünk vinné el arra. 

A kulcskérdés viszont további kulcskérdéseket vett fel bennem. Elméláztam azon, vajon meddig tartható ez az állapot így? Hogyan akceptálhatja ezt egy harmadik és egy negyedik fél? Meddig a legfontosabb a mi közös gyerekünk, mint a külön életünk? Tényleg meddig lehet kulcsa hozzánk és hol húzódnak a felelősségünk közös határai?