Férfi nélkül

Párban lenne szebb az élet! Új élet, gyerekkel, válás után.


A volt feleség és az ő elfoglalt helye

2016. december 09. 01:15 - Malnaeper

A volt férjem gondolt egy marha nagyot -  míg én várakoztam a traumatológián a kontrollra - és a barátnőjét, egy csaknem félórás autóút alatt, bemutatta a gyermekünknek. Saját elmondása alapján, ő javasolta a barátnőjének, hogy ne üljön hátra a gyerek mellé, mert úgy érezte, azzal "elfoglalná a lány az én helyemet".... nem voltam ott, így nem tudom pontosan mi hogyan történt, de a kisfiam úgy fogalmazott: - Anya, kóborló szellemnek éreztem magamat, mert alig törődtek velem.

A félórás út olyan mély sebeket hozott felszínre a kisfiamban, hogy napokig zúdította rám a kérdéseit, aggályait, érzéseit. Volt sírás, rívás, üvöltés, mélabú, csend és hallgatás ezek után, a gyerekem apja meg verte a fejét napokig a falba, miután rájött, hogy megint a farka után ment az esze helyett. Mert ez a cécó csak nekik volt fontos, nem a gyereknek. Durván kimondva: kurvára ráért volna még. És persze már őt is sajnáltam, nemcsak a gyereket. Ez az egész szörnyen nehéz mindenkinek. Nekem is. Hovatovább valakivel mégiscsak elfoglaltatta a helyemet. Ebben a helyzetben, szarom le, hogy az a valaki is zavarban lehetett.

Azóta másfél hét telt el. Igyekeztünk mindhármunk lelkében helyre tenni a dolgokat. A gyerek látszólag megnyugodott. A jó kedélyre nagyon ügyelek, az asztalra csak kedvencek kerülnek, ma este a bundás kenyér. 

Nagycsaládban nőttem fel, a nagyszülők, nagynénik és nagybácsik oltalmával körülvéve. Olyan sokan voltunk az asztal körül, hogy legalább kéttucatnyi tojásból és két kilós vekniből készült vacsora, ami alatt ment a tévében a híradó. Akkor még egy gyerek is simán nézhette. Emlékszem, minden este el is döntöttem magamban, hogy újságíró leszek - mint az édesanyám nagynénje - és nekem is nagy családom lesz, egy rakásnyi gyerekkel. Akiknek tonnaszámra gyártom majd a bundás kenyeret.

Ezzel a jövőképpel szemben, ma harmincakárhány évvel később, mosolyogva néztem az egyetlen gyermekem maszatos kis arcát, ahogy nyomja magába a tojásos csodát, kortyolja hozzá az elengedhetetlen citromos-mézes fekete teát. És akkor az elmúlt másfél hét eseményei, váratlanul, mint egy vulkán feltörtek. Csak éppen nem a gyerekből, hanem belőlem. Pedig különösebb okom nem volt rá. Mindössze csak annyi, hogy két főre készült az a francos bundás kenyér. A könnyeimet nyelve kezdtem el pakolni, hogy a gyerek semmit ne vegyen észre belőle.

Persze, semmi sincs veszve, még rám szakadhat a földi mennyország, még születhet egy gyermekem, nagyon-nagyon jó esetben még kettő, bárhogy számolom, az összesen már három lenne...csak össze kellene hozni azt a légvonalat, ami mérföldekkel választ el attól, hogy az álom valóra váljon...

Már ha, a gyerekem is készen áll akkor majd arra, hogy gond nélkül bemutathassak neki valakit. Ha meg nem, akkor marad a vacsora két személyre. És az ima minden este, ha háborog a lelkem, mert olyan nehéz megbocsájtanom, és örülnöm annak, amim van, nem beszélve arról, hogy szép módon tudjak beszélni minderről. 

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása