Majdnem volt egy randim, csak éppen meghiúsult. Hogy miért? Magam sem tudom. Az évek során mióta egyedül vagyok, többször felmerült bennem a kérdés, szeretnék-e igazán egy társat? Képes lennék-e újra együtt lenni valakivel. El kezdeni járni valakivel. Olyan hülye szó az, hogy járni, negyven évesen. Járni? Ennyi idősen társat kellene keresni, nem?
Azt hiszem, nem. Legalábbis nekem nem. Igazság szerint, minden porcikám tiltakozik attól, hogy "járjak valakivel", és próbálkozzunk. Igazán sosem voltam az a típus, aki próbálkozott. Nem szeretek próbálkozni. Továbbra is abban hiszek, hogy két ember vagy azonnal érez valami pluszt, vagy nem. És ha érez, akkor anélkül elkezdődik valami közöttük, hogy azt megbeszélnék előre: mi most járunk? Egyszerűen érzik. Ha meg nem és ezt meg kell beszélniük, mi több "próbálkozniuk kell" akkor az nekem már valahogy rég rosszul hangzik. Úgyhogy én nem tudok és nem is akarok járni valakivel. Egyszerűen jól érezni magamat valakivel és hagyni, hogy kialakuljon aminek ki kell, azt viszont igen.
Ám ez kemény dió, mert manapság már az első randira sem lehet úgy elindulni, hogy ezt azonnal le nem szögeztetnék velem, mit is akarok. Honnan tudjam? Főleg ha mások hoznak össze az illetővel, vagy ami számomra még rosszabb, a neten ismerkedtünk meg. Így hát a lebeszélt randevúkból többnyire nem is lesz semmi. Vagy legfeljebb egy randi, amire jóformán el sem indultam, de már érzem, hogy nem lesz belőle második. Egyszerűen komolytalanná válik számomra az egész, hogy a férfi határozatlan, nem meri kimondani a dolgokat, nem bírja egyszerűen jól éreznie magát, nem engem akar megismerni, hanem csak az általa felállított kikötéseinek akar megfeleltetni. Gyorsan letesztelne, ha hagynám magam, és kész.
Csakhogy nem hagyom. Mert elég hamar átlátok a szitán. És függően attól, hogy mennyire tetszik vagy egyáltalán nem az illető, úgy alakítom magamat, hogy megfeleljek neki, vagy sem. Ha nem tetszik a viselkedése, mert ezt a méricskélést nagyon nem szépen teszi, akkor képes vagyok úgy viselkedni, hogy igenis tessek neki, de maga jöjjön rá, anélkül, hogy kimondanám, hogy ő viszont nem nyerő nálam, és szembesítem önmagával. Direktben nem akarom elküldeni a francba, mert minek, viszont legalább nem hagytam magamat. Egyébként, elárulom, ha simán csak nem tetszik nekem valaki, akkor képes vagyok úgy alakítani a dolgokat, hogy elmondhassa azt, ez a nőszemély kissé fura, és saját maga ne akarjon engem. Ő jól érzi magát, mert nem mondtak neki nemet, és én is, mert engem sem kosaraztak voltaképpen ki.
Aki nem randizott mostanában, annak szerintem éppen elég volt ennyi ízelítőnek, hogy megértsen: ha csak rá nem lép a lábamra valaki az IKEA-ban, nem jön nekem a metróban, veszi el előlem az utolsó doboz málnát a mirelit osztályon vagy akármi - amikor is másodpercek törtrésze alatt rácsodálkozhatnánk egymás szép szemére, miután rögvest meg is hív az a valaki egy kávéra - addig tuti, hogy facér maradok még egy ideig. S maradok az elvált nők klubjának a tagja.
