Egyedülálló anyuka randizna. Ha tudna. Az én gyermekem még kicsi, amikor elkezdtem randizni még kisebb volt. Akkor volt hároméves. Akkor már úgy éreztem, belevághatok. Nekem előtte egyszerűen nem ment. Nemcsak azért, mert előtte kemoterápiát kaptam, hanem mert nem tartottam helyénvalónak. Akkor még a gyerekemnek sokkal inkább szüksége volt rám.

A volt férjem a barátnőjével akkor ismerkedett meg, amikor a lány gyermeke alig volt másfél éves. Sokan nem értik, hogy nekem mi a gondom azzal, hogy randizzak. A volt férjem sem akarta érteni. Érvként hoztam fel azt a kis lényegtelen dolgot, hogy a randik idejére őt kellene megkérnem arra, hogy vigyázzon a közös gyerekünkre. Tényleg szeretné, ha hetente többször esténként magunkhoz rántanám? Persze megkérhetem az édesanyámat is, vagy az övét. Nagyon mást nem. Költhetek persze babysitterre is, de az a pénz bőven kell másra is. 

Vagy maradnak két hetente a hétvégék, amikor apánál van a gyermek és én szabad vagyok. Őszintén, melyik férfi érné be csak ennyi találkozással? 

A mikor kérdés szűkössége talán így belátható. A volt férjemnek jóval egyszerűbb akkor és ott lennie, amikor ő akar, mint nekem, és így is panaszkodik, hogy nincs ideje semmire. Persze, "mert sírnak a gyerekek otthon". Na nem a miénk, hanem a barátnőjéé. 

Továbblépve, ha kialakulna is valami, óhatatlanul előbb kellene berángatom azt a valakit az életembe, a gyerekem életébe, mint ahogy én azt helyesnek vélném. Ha szeretnék az illetővel több időt tölteni. De én nem tartom szerencsésnek, hogy ideje korán belépjen valaki az életünkbe, mármint a gyerekébe is.

Szerintem mindenkinek jobb, ha két ember előbb amennyire lehet megismeri egymást, és csak utána lépnek tovább és ismerik meg egymás családját. Tudom, hogy a férfiakat is nyomasztja, hogy megismerkedjenek a gyerekemmel. Mi van ha randizgatok valakivel, jól is érezzük magunkat együtt, de nem olyan mélységig, hogy valóban tudnánk jövőt tervezni? Nem hiszem, hogy a kisfiamnak ismernie kellene az "összes próbálkozásomat". 

Valahogy az én terhemnek tartom azt a felelősséget is, hogy jó példát mutassak az utódomnak abban is, hogy nem váltogatom a partnereimet. Én nagyon nem szeretném hogy legyen második majd egy harmadik házasságom csak azért, mert elkeseredésemben beleugortam valamibe. Az, hogy most aztán már tényleg jól kellene választanom, teljesen lebénít.

A volt férjem talán akkor értette meg igazán a problémámat, amikor megkérdeztem tőle, hogy rendben van, hogy őt nem zavarja, amikor a barátnője gyereke a másik szobában van, amikor ők akármit tesznek, de egészen biztosan örülne annak, hogy, amikor én együtt vagyok valakivel, akkor a mi gyerekünk közben a másik szobában alszik? Persze, hogy feszült csend lett a válasz. Összeugrik a gyomrom, ha arra gondolok, a gyerekem kiléphetne és rácsodálkozhatna arra, Anya mit csinál azzal a bácsival? 

Mert persze nem szólhat be az életembe, és igen, nekem is kell, hogy legyen új párom, ha szeretném, csak nem mindegy míg megtalálom azt, akit beengedhetek az életembe, addig hányszor és hány emberrel randizom, és közben mit él meg a gyerekem. Túl bonyolítom, lehet? De én nem szeretnék olyat tanítani a gyereknek, amit nem tartok jónak.

Akivel nemrég ismerkedtem meg elég messze lakik, és örülök, ha esténként tudunk egymással skypolni normál időben, számolva az időeltolódással is. Igen, távkapcsolat. És a gyerek félálmosan a monitor elé is beléphet, Anya ki az akivel beszélsz? És akkor bemutatkoznak egymásnak....